Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban

Nem követtek semmi elvet,

Az erősebb a gyengétől

Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van.

A világot Értekezlet igazgatja:

S az erősebb ha mi csínyt tesz,

Összeül és - helybehagyja.

Baljós fejlemények a nemzetközi jog gyakorlatában

         A szuverén államok, mint a nemzetközi jog alanyai, a nemzetközi jogot a világpolitikai gyakorlatukban önmaguk alakítják, kodifikálják, majd alkalmazzák, illetve figyelmen kívül hagyják, vagy megsértik. A nemzetközi jog mai gyakorlatát tehát az időszerű konkrét politikai események kapcsán célszerű vizsgálnunk.

         A hidegháború vége elméletileg lehetőséget teremtett rá, hogy a nemzetközi jogban új, akár történelmi korszak kezdődjön. A békés egymás mellett élés politikája ugyanis a kétpólusú világ erőegyensúlyán alapult, s az uralkodó tendencia a nemzetközi jog lassú, ellentmondásos, de mégis az egyetemesség irányába mutató fejlődése volt, ami pozitíven hatott vissza a nemzetközi helyzet alakulására. Bár sok kérdésben eltérő értelmezés uralkodott, a másik pólus hallgatólagosan, vagy kényszerűen, de elfogadta az eltérő, vagy akár ellentétes álláspontot, túltette magát a jogi kollíziókon. E gyakorlat tehát eleve lehetetlenné tette ugyan a szó szoros értelemében vett egyetemes nemzetközi jogrend kialakulását, mégis biztosított egy bizonyos stabilitást, fejlődést és jogorvoslati fórumokat (Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek), valamint lehetőséget nyújtott két- és többoldalú kompromisszumokra, tárgyalásos megállapodásokra. A hidegháború vége, az egypólusú világ kialakulása, azt a reményt keltette, hogy a nemzetközi jog érvényesülése hatékonyabbá válik, világszerte előtérbe kerül az emberi jogok védelme, s olyan nemzetközi jogrendszer alakul ki, amely mindenhol hathatós védelmet nyújt a hatalom visszaéléseivel, az emberiségellenes és a háborús bűnök elkövetőivel szemben. E várakozással gyors ütemben jelentek meg az eseti, főleg az ENSZ BT által létrehozott nemzetközi bíróságok, a boszniai, ruandai, sierra-leonei, kelet-timori népirtás és más bűnök kivizsgálására, megbüntetésére. Ezek állandó jellegű helyettesítését célozta e folyamat csúcspontja, a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása.

Kiket büntet a Nemzetközi Büntetőbíróság?

A Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB) 1998-ban a Római Alapokmánya elfogadásával jött létre, 2002-ben indult be a joggyakorlata. A tagállamai elismerik az NBB joghatóságát, amely nem korlátozódik egyetlen esetre, vagy országra, hanem univerzális igénnyel lép fel. A NBB egyetemességének azt kellene jelentenie, hogy igazságosan és egyenlően bánik minden állam polgáraival, azonos jogokat biztosít nekik, s egyenlő feltételek között menti fel, vagy ítéli el, és bünteti őket. Az NBB joghatósága a legsúlyosabb bűntettekre terjed ki: a népirtás, az emberiség elleni és a háborús bűntettek, valamint az agresszió bűntette. A bíróság joghatósága csak az Alapokmány hatálybalépése, azaz 2002. július 1. után elkövetett bűntettekre terjed ki, s akkor rendelkezik illetékességgel, ha az állam, amelynek a bűntett elkövetésével vádolt személy az állampolgára, vagy amelynek területén a kérdéses cselekmény történt, tagja az NBB-nek, vagy ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa az NBB főügyésze elé utalja az esetet. Az NBB együttműködési megállapodást írt alá az Európai Unióval, amelyben ugyancsak a multilateralizmusra helyezik a hangsúlyt.

A nemzetközi jog egyetemessé válásába vetett reményt azonban eleve lekorlátozta, hogy az NBB mögött látszólag nincs állami erőszakszervezet, továbbá hogy egyértelműen a nyugati nagyhatalmak érdekeinek a szolgálatában jött létre, így sok esetben elsősorban ezek "normáitól" eltérő eseteket sújtja szankciókkal, s inkább a jelenségeket, a következményeket bünteti, nem az okokat és az okozókat. Mivel valós szuverén "világállam", mint a nemzetközi jog alanya, valóban nem létezik, a nemzetközi büntetőjog gyakorlatilag alá van rendelve a mindenkori nemzetközi hatalmi viszonyoknak, s azok természetének megfelelően a nyugati nagyhatalmak játékának, eleve bele vannak építve az egyenlőtlenség, az igazságtalanság elemei. Ennek következtében főleg azoknak a bűncselekményeknek szenteli tevékenységét, amelyeket a "haramia-, vagy terrorista államoknak" kinevezett, illetve a kis országok követnek el, akkor is, ha nem is ratifikálták a Római Alapokmányt. Európában elsősorban Németország az NBB feltétlen híve. Németország (és néhány más állam) büntetőjogi törvénye bünteti is a Római Alapokmányban megfogalmazott vétségeket, és normájává teszi az egyetemes, vagy a globális világjog elvét, tehát ezen országok ügyészségei elvben az egész világon üldözhetik a nemzetközi jog megsértőit, így – ha akarnák – az Irakban háborús bűnöket elkövető amerikai, angol politikusokat, katonákat is. A nemzetközi büntetőjog mögött végül is van tehát valamiféle államhatalom (ha nem is "világállami"), amelyen keresztül érvényesül a nemzetközi erőszak-monopólium. Az a körülmény viszont még inkább ellehetetleníti az NBB-t, hogy az egypólusúvá vált világban az USA, abban a tudatban ringatva magát, hogy ő az egyedüli szuperhatalom, szinte kizárólag az erőre támaszkodik az érdekei érvényesítésében, kifejezetten akadálynak tekinti még a kapitalista "normák" szerint értelmezett nemzetközi jogot és annak intézményeit is. A reményt tehát megtorpedózta az USA, esetenként más államok, szembefordulása az NBB-vel. Ebből a szempontból nézve, a helyzet rosszabbá vált, mint a kétpólusú világban volt: a nemzetközi jog és az egyetemes érvényesítésére létrehozott szervezetek egyoldalúan, tehát még inkább ki vannak téve a világpolitikai játéknak, főként egyetlen nagyhatalom kényének-kedvének.

Az USA késlekedés nélkül ultimátumot is intézett a NBB római alapokmányát aláíró 139 államhoz, hogy kössenek vele kétoldalú egyezményt, amely megtiltja, hogy kiadhassák az NBB-nek az USA polgárait; az ezt megtagadó mintegy félszáz országtól pedig megvonta a katonai és egyéb segítséget. A nagyhatalmak erőfölénye tehát jogalkotó szerepet kap: a háborús bűnöket elkövető amerikai, angol, vagy izraeli politikusokat, katonákat nem lehet sem a hágai, sem a NBB elé állítani, de még a nemzeti bíróságaik előtt sem lehet a törvény teljes szigorával elítélni őket.

A kérdést más oldalról megközelítve, a jogi fonákságot jól példázza, hogy Szaddam Husszeint nem adták át a Nemzetközi Bíróságnak, hanem az USA nyomására iraki bíróság, iraki törvények szerint vonja felelősségre. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy a bírák ne legyenek azonosíthatóak, a kihallgatások titokban történjenek, a bizonyí-tékokkal szemben támasztott követelmények ne legyenek szigorúak, netán vallási-törzsi kritériumok érvényesülhessenek, fizikai kényszer is alkalmazásra kerüljön, s a vádlott és társai ne választhassák meg szabadon a védőügyvédjeiket. Vajon miért választotta az USA a látványos nemzetközi helyett a "nemzeti" megoldást, ami csak további kételyeket támaszt az iraki "küldetését" illetően? Egyszerűen azért, amire utaltunk: nem ismeri el a nemzetközi bíróságok illetékességét, kétsége vonja a jogukat arra, hogy amerikai állampolgárokat, vagy akár az USA ellenfeleit vád alá helyezzék. Azt is el akarta kerülni, hogy független nemzetközi bírákkal kerüljön szembe, s hogy nemzetközi jog akadályozza a halálbüntetés kiszabatásában. Így azonban sietnie kell, mivel Szaddam 68 éves és az iraki törvények nem teszik lehetővé 70 évesnél idősebbek kivégzését. Ezért máris olyan törvényt hozatott az iraki bábkormánnyal, hogy az utolsó fellebbezésre hozott döntést követően 30 nappal az ítéletet végre kell hajtani. A Szaddam ellen ebben a formában folyó bírósági eljárás az önmagát egyedülinek, mindenhatónak vélő szuperhatalom önkényes unilateralizmusának megnyilvánulása.

Szlobodán Milosevics szerb elnököt átadták ugyan a hágai bíróságnak, de az nem volt képes meggyőzően bizonyítani az ellene felhozott vádakat, sőt Milosevics bizonyította, hogy Nyugat előbb manipulációkkal egymás ellen uszította a jugoszláv népeket, majd megbüntette őket az egymás elleni harcukért, a NATO pedig agressziót követett el Szerbia ellen, ezért a vádlottak padján Bushnak, Blairnek és a NATO-vezetőknek lenne a helye. Milosevics rejtélyes halála kényelmetlen és kilátástalan jogi kínlódástól mentette meg a hágai bíróságot. Franciaország kívánságára a háborús bűnöknél hét évre kizárhatják az NBB illetékességét, ezért a NATO Szerbia elleni háborúja eleve nem büntethető a nagyszámú civil áldozat és civil célpontoknak a szándékos támadása ellenére sem, pedig az ENSZ nem adott engedélyt a háborúra.

A nemzetközi jogot sérti annak közel-keleti gyakorlatnak kierőszakolt elfogadása, hogy reguláris hadsereg idegen országban, megszállóként huzamosan megvalósított terrorja "jogos", míg a vele szembeszálló hazai erők harca "jogtalan", sőt az előbbit a demokrácia terjesztésének, az utóbbi pedig a terrorizmusnak minősítik. Az NBB-nek ehhez egy szava sincs. Szemet huny a palesztin, libanoni és más területeken polgári személyek ellen elkövetett izraeli katonai akciók felett, habár sorozatos ismétlődésük miatt még inkább elítélendő háborús bűnöknek minősülnek, mint az NBB által eddig tárgyalt esetek. És sorolhatnánk napjaink mindenki előtt ismert a nemzetközi és a nemzeti igazságszolgáltatás egyéb igazságtalanságot törvényesítő tényeit.

         Senki nem kívánja vissza a hidegháborút, de a fentiek fényében nem lehet nem látni, hogy a befejeződését követően a katonai erő önkényes, jogellenes alkalmazása a nemzetközi problémák "megoldásának" egyre inkább uralkodó eszközévé válik. Ebben főleg az USA és Izrael nemcsak rossz példával jár elől, hanem politikájuknak ez a legfőbb és egyre kizárólagosabbá váló eszköze. Nap, mint nap látjuk, gyilkolnak mindenkit, rombolnak bármit, aki, és ami az útjukba kerül, minek következtében a világ soha nem volt ilyen kilátástalan helyzetben. Mi több, a saját felelősségüket csökkentendő, az emberi és anyagi áldozatokat megosztandó, olyan jogi abszurdumot erőszakolnak ki, hogy más szuverén államok értsenek velük egyet, sőt katonailag, pénzügyileg vállaljanak részt az agresszióik nemzetközivé tételében, legyenek az agressziójuk részesei! S ha ezt valaki nem teszi, vagy akár jóindulatúan bírálja őket, besorolják a terroristák közé. És nem egy ország kormánya – a miénk szolgaian – eleget tesz e kívánalmaknak, sőt elébe is megy, ezzel akadályozza a nemzetközi jog érvényesülését, ami többszörösen vissza fog ütni mindenkire. Az USA, Nagy-Britannia, Izrael és szövetségeseik az emberiség által évszázadokon át kialakított, kiszenvedett normákon teszik túl magukat, játszi könnyedséggel túllépnek minden nemzetközi szabályon, de ezzel önmaguk kerülnek törvényen kívülre, aminek az árát meg kell fizetniük, ahogy a történelmileg hasonlóan menetelt fasizmus is megfizette ezt az árat.

Az USA a nemzetközi jog ellen.

Az USA más államoktól szigorúan megköveteli a nemzetközi jog, az ENSZ Alapokmányának, stb. tiszteletben tartását, önmagának azonban a legkisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy tartsa magát ezekhez, sőt sorozatban sérti meg őket. Mi több, a saját kedve szerint szeretné átalakítani a szervezetet, ezért, többek között, a tagdíjfizetés hanyagolásával is akadályozza az ENSZ munkáját. Kofi Annan ENSZ-főtitkár írta nemrég: "Az Egyesült Államok a pénz hatalmához fordul, hogy kierőszakolja az általa szükségesnek tartott adminisztratív reformokat." (El País, 2006. VII. 2.) Az ENSZ Alapokmánynak fittyet hányva, feljogosítja önmagát arra is, hogy exportálja a demokráciát, preventív háborút indítson a sehol nem látható, de állítása szerint mindenütt jelenlévő terroristáknak kinevezett egyének, vagy szervezetek ellen. Bush ez év májusában benyújtott Nemzetbiztonsági Stratégia c. beszámolója az eddigieknél is erőteljesebben kiáll a preventív háborúk politikájának folytatása mellett. Leszögezi, hogy az USA "továbbra is háborúban álló ország" (Ezt ugyan egyetlen más ország sem ismeri el, de a háborúban álló országnak a nemzetközi jog pluszjogokat biztosít), amely állítólag ki van téve támadásoknak. Ezért az általa szükségesnek ítélt megelőző ellenlépések érdekében, s a saját értelmezésében vett "szabadság és demokrácia" terjesztése céljával, túl kell lépnie az olyan formalitásokon, mint az ENSZ, vagy a NATO! Félre a szuperhatalmi érdekeket csak zavaró nemzetközi joggal, az ENSZ-szel (Alapokmánya a nemzetközi kapcsolatok szuverén jogalanyairól szól, és egy szó sincs benne a "demokráciáról"), de még a sajátmaga által létrehozott NATO-val is! Hét "despota" országot meg is nevez: Irán, Észak-Korea, Szíria, Kuba, Fehéroroszország, Burma és Zimbabwe. Ezekben, de máshol is "segélyprogramokat" és reformokat kell ösztönözni, "demokratikus" választásokat kell pénzelni, szankciókat kell alkalmazni, stb., azaz be kell avatkozni szuverén államok belügyeibe. Ha valamelyik állam szabadulni akar az USA szorításából, vagy az USA-nak nem tetsző párt kerül hatalomra – akár széleskörű nemzetközi megfigyelés mellett zajlott elismerten demokratikus választások útján, mint a Hamasz a palesztin választásokon – azonnal  azzal vádolják, hogy konfrontálódik, s egykettőre a "terrorista", vagy a "haramia-államok" között találja magát. A történelem fintora, hogy mindez tipikus szuperhatalmi elképzelés, miszerint a világ minden országának egy mintára kell felépülnie. Egyben világos üzenet a világnak, amely csak lapít, pedig mivel, mivel nem, de mindezzel egységesen és a leghatározottabban szembe kellene szállnia, mert katasztrófába sodorja az emberiséget, mint ahogy Madridot és Londont már egyszer hadszíntérré is változtatta.

USA olyan fennhéjázóan viselkedik, hogy felmerül a gyanú: tudatában van, hogy a szuperhatalmi helyzetét csak jogilag elítélendő eszközökkel képes fenntartani, s ennek érdekében a nemzetközi jogban is olyan preventív eljárást honosít meg, amely az amerikai háborús bűnösöket eleve büntethetetlennek tekinti. Ezért szállt szembe a NBB-al is, s ezt a célt szolgálta a megrendezett és túldimenzionált 2001. Szeptember 11 (amivel kapcsolatban már annyi kétely merült fel, hogy nemcsak mint jogalap, hanem mint történelmi esemény is teljesen megkérdőjelezett), a drogkartellek, az illegális emigráció elleni harc ürügyén foganatosított lépései. A humanitárius segítség és a "demokrácia" exportja is azt a célt szolgálja, hogy a törvények és a nemzetközi jog fölé helyezze magát, érvényesíthesse geopolitikai elképzeléseit, illetve büntetlenséget biztosítson a háborús és emberiségellenes bűnöket elkövető amerikaiaknak és szövetségeseiknek.

Az USA, a terrorizmus elleni harcra hivatkozva, minden odaérkező utasról 34 személyes adat közlését követeli a külföldi légitársaságoktól, amit az Európai Parlament kezdeményezésére még az Európai Bíróság is illegálisnak minősített, és 2006. október 1-től felfüggeszti a vonatkozó megállapodásokat. A Fehér Ház 2006. júniusában elismerte, hogy 2001. óta a brüsszeli Swift nemzetközi bankkonzorcium adatai alapján 7800 bankot ellenőriz, de sem ez, sem a világméretű telefonlehallgatás nem kapott még kongresszusi jóváhagyást sem, nem ahogy nemzetközi elfogadtatást. Nemrég a Washington Post közölte, hogy a CIA titkos börtönöket tart fenn és egyéb illegális tevékenységet folytat több mint 20 országban, köztük több európai országban a helyi kormányok tudtával, ami miatt az EU is arra kényszerült, hogy bizottságot hozzon létre az ügy kivizsgálására, amely meg is erősítette a tényeket. Az Európai Parlament júliusban elfogadta a jelentést, és meghosszabbította a bizottság mandátumát, mert a gyanús jelenségek folytatódnak.

A kubai guantanamoi támaszponton a terrorizmus megfoghatatlan és bizonyítatlan vádjával törvénytelenül fogva tartott különböző nemzetiségű rabokat az USA nem tekintette hadifogolynak, s úgy ítélte meg, hogy ezért nem vonatkozik rájuk a Genfi Konvenció. A nagy nemzetközi nyomásra végül szóban elismerte, hogy alkalmazza rájuk a Genfi Konvenciót, és bíróság elé állítja őket. Ezt azonban senki nem tudja ellenőrizni, ezért az ENSZ a börtön bezárását követelte, de az USA ezt kereken megtagadta.

A nemzetközi jog kiterjed a nemzetközi élet minden mozzanatára, így a háborúkra is; támadás előtt az államok hadüzenetre kötelezettek, de az USA ezt sem tartotta be sok országgal, így Afganisztánnal és Irakkal szemben sem. Ma már az egész világ elismeri, hogy az USA és Nagy-Britannia hamis indokok alapján, az ENSZ Alapokmányt és a nemzetközi jog alapvető elveit kirívóan megsértve, brutális katonai agressziót követett el és évek óta megszállva tart egy szuverén államot, Irakot, amely sem az USA-t, sem szövetségeseit komoly módon nem fenyegette, barbár módon megsemmisíti az emberi civilizáció egyik bölcsőjének értékeit, s jogellenesen kétmillió arab nyelvű dokumentumot hurcolt el az országból. Irakban az amerikai "demokrácia" exportja nyomán semmilyen vonatkozásban nem következett be akár jóindulattal is pozitívnek tekinthető fejlemény, ellenkezőleg, a helyzet egyre rosszabb minden vonatkozásban. Pusztítás, halál uralkodik, és a polgárháború réme fenyeget, a közel-keleti válság sokkal súlyosabbá vált, s nincs a nemzetközi jognak, az emberi jogoknak olyan vonatkozása, amit az USA és szövetségesei ne sértettek volna meg. Középkori módra még vérdíjat is kitűztek kinevezett ellenfeleik fejére, s vezetőik nyilvánosan örvendeznek, amikor ez sikerrel jár. Mindezt csak egy módon lehet minősíteni, és minősíteni is kellene, de ezt még a többi nagyhatalom sem teszi meg.  Pedig a jogalap adott: az ENSZ Alapokmány, a Genfi Konvenciók arra kötelezik az aláíróikat, hogy maximális szigorral szálljanak szembe a háborús és emberiségellenes bűnökkel, s politikai megoldásra törekedjenek. Széleskörű nemzetközi civil tiltakozásra sor került ugyan, azonban sem az ENSZ, sem a NBB még csak kísérletet sem tett az agresszor megfékezésére, vagy megbüntetésére, pedig a nemzetközi jog eszközével élve sokkal többet lehetett volna tenni.

Az USA azt is kinyilvánítja, hogy világ minden pontján vannak érdekei, s minden más ország érdekeit megkérdőjelezi még annak a saját geopolitikai térségében is. Condolezza Rice külügyminiszter-asszony kijelentette, hogy Oroszországnak semmi keresnivalója nincs az úgy nevezett posztszovjet térségben, s felszólította, hogy ismerje el az orosz határokig húzódó amerikai befolyási övezet létjogosultságát. Nyilvánvalóan Oroszország és mások ellen irányuló rakétavédelmi támaszpontot akar létrehozni Lengyelországban, Csehországban, vagy Magyarországon, azaz egy szuverén államban. Ez év augusztusában az Iránnal folytatott katonai kereskedelem tiltásáról szóló belső amerikai törvényre hivatkozva szankciókat foganatosított orosz cégek ellen, azaz amerikai törvényt a nemzetközi jog fölé emelt. Cheney USA-alelnök pedig Litvániában odáig ment, hogy felszólította Putyint "demokratikus reformokra", "más nemzetek nagyobb tiszteletére", s úgy minősítette Oroszországot, hogy "már nem barát, de még nem ellenség". Putyin elnök nem kis szellemességgel "barátokkal folytatott vadászaton leadott szerencsétlen lövésként" értelmezte Cheney kijelentését (aki valóban lelőtte egyik barátját egy vadászaton), amely a hidegháborút idézi és olyan "hiba, amely mutatja, hogy nem értette meg a világban végbement geopolitikai változásokat. Oroszország és az USA már nem ellenségek." Vádak érték Oroszországot az ukrajnai (és európai) gázszállítások kapcsán is, pedig, objektíven nézve, semmi mást nem tett, mint a NATO-ba törekvő Ukrajnával szemben áttért a tőle régóta követelt piaci viszonyokra. Az USA, arra hivatkozva, hogy a megítélése szerint Lukasenko belorusz elnök csalással nyerte meg a választásokat, jogellenes intézkedéseket foganatosított annak megakadályozására is, hogy a fehérorosz kormány tagjai a területére léphessenek, és az Európai Unió mindebben követte.

Az USA a saját állampolgárainak vízummentességet követel mindenkitől, de notóriusan megtagadja annak kölcsönösségi alapon történő megadását egy egész sor országtól, köztük hazánktól is. Mi több, olyan elképzeléseket fontolgat, hogy az EU azon tagjai, akik legalább háromszáz katona küldésével támogatják az amerikai megszállást Afganisztánban, vagy Irakban, kétéves próbaidőre megkaphassák a vízummentességet. Az egyoldalú önkényt kívánja érvényesíteni a joggal szemben.

Új veszélyes manipulatív elemet képez az elektronikus háború. Elektronikus úton, provokációs céllal feltüntetett feladóval érkezhet autentikusnak tűnő fenyegetés, amire az ártatlan feladó komoly "választ" kaphat. Nem véletlen, hogy az USA-ban behatóan foglalkoznak e kérdéssel és elektronikus támadás esetén Bush jogai kiszélesednek. A jogrend kodifikálás tekintetében azonban nem képes követni a tudás mérhetetlen növekedését, még kevésbé az erkölcstelen felhasználását. Ez úgy nemzetközileg, mint belpolitikailag komoly veszélyt jelent. Az amerikai nép személyes jogait már eddig is oly mértékben nyirbálták meg, hogy a világsajtóban egyre több szó esik a kialakuló fasizmusról. 

         Az USA tehát a legnagyobb veszélyt nem képes elkerülni: önmagával nem bír, … no és Izraellel. Egyiküknek sem jut eszébe, hogy az erőt lehetne a nemzetközi közösség javát szolgáló célokra is fordítani. Az emberiségellenes bűntettekben jeleskedő USA-nak, Nagy-Britanniának, Izraelnek, s a szavak bajnoka Európai Uniónak el kellene ismerniük végre, hogy nem érvényesül semmiféle emberi jog és méltóság anyagi és társadalmi haladás nélkül, nyomor, nélkülözés, szegénység, fenyegetettség mellett, és ezek megszüntetésére kellene irányítaniuk az erőfeszítéseiket. Ezt az axiómát ezeknek az országoknak a vezetői is ismerik, de tudatosan tetézik a bajt, amikor mégsem ezt, hanem az ellenkezőjét teszik, s ezzel katasztrofális helyzetbe juttatják a világot.

Izrael mindenek felett.

Izrael Állam más államoktól eltérően művi, történelmileg nem természetes úton létrejött államalakulat, hiszen közismert, hogy az ENSZ határozatilag, azaz mester-ségesen hozta létre 1947-ben a zsidóság részére. Már akkor indokolatlanul kedvező 54:46 arányban felosztotta Palesztinát zsidó és palesztin államra, azaz egy másik szuverén népet a saját területén, megkérdezése nélkül áldozatra kényszerített. (Ezt a határt is trianoni kegyetlenséggel, a népek önrendelkezési jogát semmibe véve húzták meg. Ezért a palesztinok, az arab, s a muszlim világ joggal tekinti agressziónak a palesztin nép ellen, ahogy végső soron Trianon is agresszió volt a magyar nemzet ellen.) Ennek fényében Izraelnek kötelessége lenne köszönetet mondani a nemzetközi közösségnek, példamutatóan betartani a nemzetközi jogot, békére törekedni minden szomszédjával. Ehelyett azonban, létezése legelső pillanatától kezdve, nem természetesen, hanem minden más államtól eltérően viselkedik; önmagát mindenre feljogosítja, mindenben kivételnek tekinti, s terjeszkedő, népirtó, terrorista cionista politikát folytat, ilyen politikára ösztönzi a különböző országokban élő diaszpóráit, veszélyeknek kitéve azokat is. A maga sajátos módján példamutatóan harcol a valós, de többnyire csak vélt nemzeti érdekeiért, de megtagadja ezt a jogot más nemzetektől, főleg a palesztinoktól. Mindezzel azonban, az USA-hoz hasonlóan, ő is önmagát helyezi törvényen kívül. Nem kizárt, hogy az ésszerűtlen izraeli politikában szerepe lehet az említett történelmi ténynek, nevezetesen, hogy Izrael nem létrejött, hanem létrehozták, s egyre nyilvánvalóbb, hogy bizonyos nagyhatalmi érdekek szolgálatára.

Izrael Államnak természetesen joga van a biztonsága megvédésére az ENSZ által számára kijelölt határokon belül. Békés politikával ezt el tudta volna érni, sőt békéért lehet, hogy még plusz területet is kaphatott volna. Izrael azonban folyamatosan agresszív terjeszkedő politikát folytat. Semmibe veszi az emberek legszentebb jogát, az élethez való jogot, amikor a világ színe előtt, sokszor előre bejelentve, célzott likvidálással meggyilkolja politikai ellenfeleit, katonai erővel írtja Palesztina és a szomszédos országok békés lakosságát, rombolja országukat. Szó sem lehet semmiféle jogos önvédelemről, de még csak enyhítő körülményekről sem, hiszen az ártatlan polgári lakosságot, újságírókat, kórházakat, ENSZ-missziót, minden útjába kerülőt bombázó, a nemzetközi egyezmények által külön is tiltott fürtös, foszfor- és kazettás bombákat is alkalmazó állam soha nem tudja elhitetni senkivel, hogy ezt törvényes önvédelmi jogán, vagy a terrorizmus ellen teszi, hiszen előre megfontoltan ő maga a terrorista. Kofi Annan ENSZ-főtitkár is többször egyértelműen leszögezte: Izrael megsérti a nemzetközi jogot, a nemzetközi humanitárius jogot és az emberi jogokat.

Izrael és hívei – a magyar sajtó jelentős része és a politikusok jól meghatározható kis része is – nem átallja úgy beállítani, hogy a köveket dobáló, parittyázó palesztin fiatalok a terroristák, de a polgári lakosságra lövő izraeli tankok és a házaikat, sőt még a menekülttáboraikat is leromboló bulldózerek "védekeznek". A magyar külügyminiszter-asszony például, Condolezza Rice után szabadon, a történelmi szemléletet háttérbe szorítva, nemcsak azzal a szakmaiatlan kijelentéssel vétette magát észre, hogy nem klasszikus diplomáciát kell folytatni, hanem a Magyar Nemzetnek adott interjújában Izraelt nem nevezi agresszornak, mindössze annyit ismer el, hogy "Libanon kormánya és Izrael ugyancsak részesei a fejleményeknek". Ezzel szemléletesen példázta saját kijelentését, miszerint önmaga is csodálkozott rajta, hogy ő lett a külügyminiszter. A külügyminiszter-asszony, az Országgyűlés Európai Bizottságának elnöke és mások is el akarták hitetni a magyar közvéleménnyel, hogy a mostani háború két izraeli katona elfogása miatt folyt. De kiket képviselnek, akik így nyilatkoznak ezekben a pozíciókban? Miért "felejtik el" a történelmi előzményeket, hallgatják el, hogy ezúttal is Izrael tartóztatta le előbb a Hamasz harminc parlamenti képviselőjét, a kormánya öt tagját, rabolta el a palesztin parlament elnökét, s tartja fogva, és bíróság elé szándékozik állítani őket. A magyar közvélemény olyasmiről is alig kap hírt, hogy az USA 1982 óta az ENSZ BT 32 Izraelt bíráló határozatát vétózta meg, ami meghaladja a BT összes többi tagjának a vétóját.

Az amerikai, magyar és más politikusok minél inkább törekednek jogsértően Izrael megbékéltetésére, azaz minél tovább halogatják a történelmileg elkerülhetetlen szembefordulást Izrael emberiségellenes és önveszélyes politikájával, annál inkább szűkítik a saját manőverezési lehetőségeiket, az izraeli politika foglyaivá válnak, s innen csak minden fél számára tragikus megrázkódtatással lesznek képesek szabadulni. Semmi kétség felőle, a népeik előbb-utóbb rákényszerítik őket e radikális szakításra. Az ENSZ 1975-ben jogérvényesen elítélte a cionizmust, mint a rasszizmus formáját. A nemzetközi közösségnek, s külön-külön minden egyes szuverén államnak, jogában áll, sőt kötelessége további lépéseket is tenni, egyrészt a saját védelme érdekében, másrészt azon az alapon, hogy maga ez a közösség hozta létre Izraelt, és ismertette el a szuverén államokkal. Ehelyett Izraelbe utazik Rice amerikai külügyminiszter-asszony azzal a nevetséges ígérettel, hogy "állandó megoldást" dolgoznak ki. Szó se róla, az USA képes lenne állandó megoldás hatékony elősegítésére, de ahhoz gyökeresen más politikát kellene folytatnia. Képes lenne rá, de nem az a célja, Izraelt nem ezért hozták létre. És éppen ez a fő probléma, amivel a nemzetközi közösségnek, benne különösen az Európai Uniónak foglalkoznia kellene. Az EU azonban a francia és a holland nép által már elutasított alkotmány-tervezetében nemcsak megtagadta a saját keresztény múltját, hanem dédelgeti az eurocionizmust. Az izraeli agresszióval, az egész világgal szemben támasztott egyre arrogánsabbá váló különleges izraeli igényekkel kapcsolatban az európai kormányok nagy része megbabonázva hallgat, vagy mellébeszél, mintha Izraelről csak maga Izrael mondhatná ki az "igazat", amit aztán mindenkinek el kell fogadni. Mario Soares volt portugál elnök joggal figyelmeztet: "Az európaiak sokat beszélnek az emberi jogokról, majd megengedik, hogy egy olyan állam, mint Izrael azt tegye, amit akar: bombázza a lakosságot, intervenciót hajtson végre szuverén államokban" (Público, 2006-07-22). Az angol Guardianban amerikai, angol és más közéleti személyiségek, művészek nyilatkozatban mutattak rá, hogy a Libanonban végzett izraeli mészárlás és pusztítás "a nemzetközi jog szerint háborús bűn", ezt azonban "az Egyesült Államok és szövetségesei által felállított nemzetközi bíróság soha nem fogja vizsgálni, és ezekben a rémisztő bűnökben senkit sem fognak elítélni." Rajtuk kívül Európában csak XVI. Benedek pápa követelt azonnali tűzszünetet a tartós béke megteremtése érdekében. A 118 országot tömörítő el nem kötelezett szeptemberi havannai értekezlete nyilatkozatában egyértelműen "jogtalannak" minősítette Izrael politikáját.

Jogi szempontból nézve, a mostani agresszió fő magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy a Hamasz nemzetközileg a legszigorúbban ellenőrzött és elismert demokratikus választási győzelmével kedvezőbb feltételeket teremtett az önálló palesztin állam létrehozására. Izrael agressziója, az USA és Nagy-Britannia támogatásával, ennek az elodázására, megtorpedózására irányul. Ezzel a politikával mindenki számára fájdalmasabbá, keservesebbé teszik azt az utat, amelyre Izrael előbb-utóbb rákényszerül: a palesztin állam létrehozása (amelynek az ENSZ által meghatározott határait Izrael nem ismeri el, hanem egyoldalúan ő maga akarja meghúzni!) és a több mint negyven éve megszállt területek kiürítése. A nemzetközi jog csak ekkor érvényesül, és a béke is csak ekkor jön el Közel-Keletre. Amíg azonban David Irwing angol történészt Ausztriában bebörtönzik, mert a holokauszt egyes vonatkozásait az izraeli állásponttól eltérően ítéli meg, ugyanakkor Izrael büntetlenül, sőt hallgatólagos amerikai és európai támogatással tömeges gyilkosságot követ el, addig egyetlen más állam sem lehet biztonságban afelől, hogy a nemzetközi jog megvédi. A kritikus helyzetben az EU vezetői is csak azt kérték (még csak nem is követelték!), hogy a más országok ártatlan polgári lakosságát gyilkoló, városaikat romboló Izrael legyen mérsékeltebb (Mintha kevesebb gyilkosság elkövetése "jogszerűbb" lenne, mint a tömeggyilkosság!), vagy nagylelkűen adtak neki egy hetet az agresszió befejezésére, az USA pedig tűzszünetről csak a Hezbollah leszerelése után akar hallani, stb. Tették ezt ahelyett, hogy az agresszort szereltették volna le legelső pillanatban, s a lehető leghatározottabb, minden eszközt magába foglaló intézkedésekkel elfojtották volna a világot fenyegető agressziót. Az ENSZ BT tagjai sem tették meg még a rendelkezésükre álló jogi lépéseket. (Hetekig passzírozták a tűzszünetre vonatkozó egyszerű határozat-tervezetet, közben libanoniak, palesztinok, izraeliek százai vesztették életüket) arra spekulálva, hogy egy adott pillanatban hasonló manőverezési lehetőség esetleg nekik is jól jöhet.

Összefoglalva, Izrael politikája, akármennyire is fájó és kényelmetlen ezt egyeseknek elismerni, egy szempontot következetesen figyelmen kívül hagy: a nemzetközi jogot. Ebben társa és támasza az USA; egymásnak oly mértékben függvényei, hogy a világpolitikában nem lehet megkülönböztetni, mikor melyikük álláspontja válik a közös álláspontjukká, amely azonban tragikusan nem tükrözi sem az izraeli, sem az amerikai nép valós érdekeit. A szuperhatalom USA dominanciája lenne a természetes, de még itt is természetellenesen mintha Izrael érdekei érvényesülnének, mivel mögötte áll az amerikai finánctőke jelentős része, amely Izraelhez, nem pedig az amerikai néphez kötődik. Ez adja meg Izrael jelentőségét, ez irányítja a politikai elitjét, s rajta keresztül a politikáját; e nélkül ez a kis állam jelentéktelen lenne. Ha az USA által vakon támogatott Izrael, illetve az Izrael által rángatott USA, jogállam lenne, akkor mindenkivel, a törvénysértőkkel, a terroristákkal is, a nemzetközi jog szerint járnának el, s csak a saját határaikon belül. Nem adnának ki olyan jelszavakat a legkisebb lelkiismeret-furdalás, minden erkölcsi gátlás nélkül, hogy kinevezett ellenfeleiket kézre kell keríteni "élve, vagy halva", vérdíjat kell kitűzni a fejükre, vagy célzott likvidálással meg kell ölni őket. Ez az igazi terrorizmus, nem pedig azoknak az iszlám államférfiaknak szavakban fenyegető nyilatkozatai, akik ellen figyelemelvonás céljával sajtóhadjáratot folytatnak.

Az évtizedek óta állami terrorizmust folytató izraeli politikusok felelőtlenül járnak el, mert olthatatlan gyűlöletet szítanak önmaguk és népük ellen. Mivel egyebek mellett ezt a tényezőt még ki is hagyják a stratégiai számításaikból, a saját sorsukkal, nemzetük sorsával játszanak. Izraelnek meg kellene értenie, hogy amíg élvezi az amerikai támogatást, háborúkban győzhet, de ezúton a békét sohasem nyeri el, sőt az erősödő arab tengerben el fogja veszíteni a háborúkat is, megpecsételődhet akár a sorsa is. A nemzetközi jog érvényesülése szempontjából nyugtalanító, hogy a történelemben játszott szerepét túlértékelő kis állam is veszélybe sodorhatja a kialakult világrendet, lábbal tiporhatja a nemzetközi jogot.

Ki terjeszti az atomfegyvert?

Az USA az egyetlen ország, amely atom-bűntettet követett el, amikor hadászati indok nélkül atombombát dobott békés japán városokra. Jelenleg pedig kiszivárgott, hogy taktikai atomfegyver bevetését fontolgatja Irán ellen. Meglepetést okozott, hogy ebben Chirac francia elnök is támogatta, kijelentve, hogy Franciaország elleni terrorista támadásra akár "nem hagyományos" fegyverekkel is válaszol, tehát atomfegyvert alkalmaz olyanok ellen, akik esetleg ilyennel nem is rendelkeznek. Izraelben is elhangzanak olyan hangok, hogy ha az USA nem lesz hajlandó, az "iráni problémát" egyedül kell "megoldaniuk". Ezek a tervek és kijelentések éles ellentétben állnak az érvényes nemzetközi szerződésekkel, amelyeket mindkét nagyhatalom aláírt.

         E kérdésben is a sokat emlegetett és minden jogi normának ellentmondó kettős mérce alkalmazásával állunk szemben. Az USA és az EU jelenleg erőteljesen kifogásolják Irán atomprogramját, szankciókat fontolgatnak ellene, de ők maguk teremtették meg és fejlesztik Izrael és Pakisztán atomarzenálját, sőt Bush ez évi indiai látogatásakor szerződést írt alá atomtechnológia és nyersanyag átadásáról Indiának. A nyugtalanító kérdés tehát itt sem annyira az, hogy Irán erőfeszítéseket tesz az atomenergia békés célú felhasználására, esetleg az izraeli atombombával szemben ellensúly képzésére, hanem az eredeti problémát elsősorban maga az USA és Nyugat-Európa okozta, amikor elősegítették az izraeli atombomba létrehozását, s ezzel megsértették az önmaguk által is aláírt szerződéseket, semmibe vették a nemzetközi jogot, elindították a térségben az atomfegyverkezési versenyt. A hetvenes években még maga az USA és szövetségesei ösztönözték az iráni sahot is a nukleáris program beindítására (mert akkor szövetségesének vélték a Szovjetunióval szemben) ma pedig (Izrael védelmében) minden eszközzel akadályozni akarják az ország nukleáris kapacitása továbbfejlesztését. 1974-ben az USA elítélte India kísérleti atomrobbantását, ma pedig Bush a világ színe előtt, teljesen nyíltan, segíti a nukleáris kapacitása kiépítését (mert szövetségesének akarja tudni Kína ellenében), szembefordulva az atomfegyverek terjedését tiltó nemzetközi egyezményekkel, s ismét csak utat nyitva az atomfegyverkezési verseny előtt. Mindebből az egyetlen levonható következtetés: az USA számára nem az atomenergia, vagy az atomfegyver megléte a fontos, hanem az, hogy egy adott pillanatban melyik ország birtokolja, s milyen geopolitikai környezetben. Szó sincs tehát nemzetközi jogról, hanem csak pusztán pillanatnyi világpolitikai megfontolásokról.

A kulturális sokféleség joga.

2005 októberében az UNESCO 33. Közgyűlésén hosszas viták után aláírták a világkultúra sokféleségének elismerésére, elősegítésére vonatkozó egyezményt, amely leszögezi, hogy a kultúra nem hasonlítható a világkereskedelem árucikkeihez, minden államnak jogában áll saját kulturális politika folytatása, s ezzel lehetővé teszi a tagországoknak, hogy kulturális örökségük védelmében megtegyék a szükségesnek ítélt intézkedéseket, védelmezzék minden egyes ország sajátosságait. 151 ország írta alá, de az USA (A hollywoodi filmek monopóliumának védelmében), és Izrael (mert csak az izraeli-amerikai egyszínűséget ismeri el) az amerikai kultúra elleni akcióként fogta fel a kezdeményezést, s ellene szavazott. Az amerikai képviselő "a szólás szabadságának megkérdőjelezéseként" értékelte az egyezményt. Sok ország, köztük az egyezményt saját sikerének tekintő Franciaország, valóban a nyomasztó amerikai "kulturális imperializmus" elleni eszköznek tekinti. Franciaország UNESCO-nagykövete szerint "Nem egyszerűen a filmipara érdekei elleni fenyegetés táplálta az Egyesült Államok ellenséges hozzáállását. Sokkal inkább a konvenció politikai jelentősége, mint tartalma, s az a gondolat, hogy megszületett egy kiáltvány egy másfajta globalizáció érdekében". Sok igazság van e megállapításban, hiszen a kulturális sokféleség valóban messze esik, és szemben is áll a multikulturalizmus divatos jelszava alatt terjesztett kozmopolita amerikanizálódással, amelyet a fogyasztói kultúra határoz meg, az individualizmust tűzi zászlajára a közösségi, vagy a nemzetben való gondolkodás helyett. Az európai politika amerikanizálódása azonban nem elkerülhetetlen, sőt el is kerülendő.

A multikulturalizmus kifejezés 1971-ben jelent meg a kanadai kormány egyik nyilatkozatában, amelyben Kanadát úgy jellemezte, mint "Egy nemzet, két nyelv, sok nép és kultúra". A nyilatkozatban azonban a hangsúly minden nép és kisebbség, beleértve az őslakosokat, kulturális örökségének a megőrzésére és fejlesztésére esett. Európában Svájcot tekintik példának, de a hangsúly ott is a nemzeti kultúra, nyelv és sajátosságok megőrzésére esik. Az "etnikumfeletti" EU azonban – amelynek nincs identitása, hiszen láttuk, a kereszténységét megtagadja, és kontinensen kívüli izmusokkal kacérkodik – a növekvő ütemben bevándorló kisebbségek (Nyugaton "ellengyarmatosításnak" is nevezik) és másságok védelmében "politikai korrektséget" követel, sőt a kulturális és a véleménynyilvánítási szabadságot is korlátozni szeretné az egyes tagállamokon belül is. Azonnal nacionalizmusról kiabál, ha valahol a nemzeti sajátosságokat és hagyományokat ápolják, vagy netán nemzeti irányultságú párt jut hatalomra. Nem a nemzeti államokra helyezi a hangsúlyt, amelyekért pedig sok országban évszázados harc folyt, sőt azt várja, hogy egyik napról a másikra mondjanak le róla. A nemzeti államok szerepe azonban nem csökken, azokat nem lehet alárendelni, valamiféle kontinentális szuperkormánynak, sőt a nemzeti kisebbségek jogaira is sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani, ha békét akarunk Európában. A kisebbségeknek, természetesen, vannak jogaik, ha azoknak határt is szabnak az államalkotó többség jogai, ezért a két jog ütközését csak a határok békés kiigazítása, s az autonómia oldhatja meg.

A másságok egészen más megítélés alá esnek, ők a "politikai korrektség" örvén indokolatlan előjogokat, határtalan magamutogató és ízléstelen megnyilvánulásokat tanúsítanak, sőt sokszor a jogbitorlás határát is átlépő politikai törekvéseiknek lehetünk tanúi. Korrektségről szó sincs, jogtiszteletről még kevésbé. Ezért nem is lehet őket azonos szinten kezelni a nemzeti kisebbségekkel, másságuk semmiféle külön-, vagy többletjogot nem biztosíthat részükre. A hazai kisebbségi és mássági vezéralakok is kimutatják a foguk fehérjét: az államalkotó magyarságnak azt kezdik mondogatni, hogy elhagyhatja a saját országát, vagy fővárosát, ha a fenti törekvéseik nem tetszenek neki. Jogállamban ilyesmi megengedhetetlen, de nálunk következmények nélkül elmegy ez is és sok minden más is.  

Magyar vonatkozású jogi abszurditások

Jogilag nincs kis ország vagy nagyhatalom; minden ország szuverén és teljesen azonos jogokkal rendelkezik. A jogi egyenrangúság azonban a legritkábban esik egybe a politikai gyakorlattal. Szemtanúi, sőt szenvedő alanyai is vagyunk annak, hogy egyes országok, vagy nemzetközi szervezet jogi érveléssel és politikai eszközökkel szabják meg, hogy Magyarország hogyan éljen, milyen gazdasági-pénzügyi politikát folytasson, kényszerítik, hogy teljes mértékben vesse alá magát a szabad piac törvényeinek, amely azonban mindig az erősebbet szolgálja. Az meg egyenesen jogi abszurdum, hogy az EU megszabja, mit és mennyit termelhetünk, sőt büntetheti és bírságolhatja országunkat, vagy megvonhat támogatásokat (Hol állt az ilyesmitől a KGST!). Abszurdum az abszurdumon belül, hogy a kormány vétkei miatt a népet bünteti.

Magyarország, a magyarság jövője baljós fejleményeket sejttet, mivel a rendszerváltás óta valamennyi kormányunk, de különösen az MSZP-SZDSZ-koalíció kormányai szolgaian ezen az úton haladtak és haladnak. A szocializmusban ők voltak a másokat egrecíroztató, de őszintétlen élkommunisták, s most az imperialista globalizmus-nak is szolgalelkű élharcosai, veszélybe sodorják országunkat és nemzetünket. A magyarországi politikai elit egy kis csoportja – amelynek a tagjai egymást elvtelenül kulcspozíciókba segítik, kitüntetik, bűneit eltussolják, stb. – ahelyett, hogy Magyarországot képviselné az EU-ban, az USA-val, Izraellel szemben, az EU-t, az USA-t és Izraelt képviseli Magyarországon. Ez jogi képtelenség lenne bármely országban, nálunk azonban egyre uralkodóbb gyakorlat. Intő példa rá a magyar diplomácia említett elfogultsága és tehetetlensége. Nemzetünk, országunk számára kártékonyak ezek a tendenciák, amelyekért a történelem nagy árat fog követelni. Az ilyen ésszerűtlenségek azonban nálunk mostanában teljesen egyértelmű jogi és politikai tendenciát képeznek szinte az élet minden területén. Íme, véletlenszerűen, egy csokorra való. Az EU konvergencia program véleményezésére létrehozott bizottság közleményében hangsúlyozza, hogy szociális szempontból nem vizsgálta a programot, holott éppen ennek kellene lenni a legfontosabb szempontnak, hiszen számunkra semmit nem ér az egész, ha nem a magyar nép érdekeit szolgálja, hanem az elidegenedett brüsszeli bürokrácia követelményeinek tesz eleget. Egyes politikai és belső pártvitákat bíróságokkal döntetnek el, politikai vélemény-nyilvánítás miatt egymást érik a magánjogi feljelentések. A XII. kerületben azonos jogi hiányosságok mellett felállított Igazak fala sokadik holokauszt emlékmű és a Turul-szobor közül ez utóbbit akarják lerombolni, a XI. kerületben pedig a palesztin imaházat záratják be, véletlenül sem a zsinagógát. Az iskolákban a minket mélyen érintő Trianon-napok tartását megakadályozzák, de elrendelték holokauszt-napok tartását. A fenekéből "Ne Nyalj!" feliratú táblát kilógató műanyag tehenet még véletlenül sem a zsinagóga, hanem a bazilika előtt állították fel. A magyar labdarugó bajnokságban sem az MTK, hanem a Ferencváros számára teremtettek olyan helyzetet, hogy kizárhassák az első osztályból. Más természetű, de beszédes a Habsburgok példája, akiknek Ausztriába, ahonnan származnak, tilos belépni; nálunk – akiknek mérhetetlen történelmi károkat okoztak – mindegyikük szabadon jár, minden érdem nélkül díszpolgárokká választják őket, sőt a szocialista-liberális kormány az egyiküket még utazó nagykövetnek is kinevezte. Tucatnyi előjogot gondolnak ki az eltartott igényére egyre inkább sóvárgó kisebbségek és másságok részére is, de senki nem foglalkozik az államalkotó, természetes hajlamú magyarság egyre szűkülő jogaival. És sorolhatnánk vég nélkül az arra utaló példákat, hogy bár a szomszédjaink is állandóan igyekeznek, de a legnagyobb magyarellenesség éppen Magyarországon van, amivel szemben sürgősen meg kell tenni a megfelelő jogi ellenlépéseket.

Láthatjuk, az erkölcs ritka vendég a politikában és a jogban, főleg azért, mert az USA mindenhatónak tartja magát, sárba tiporja más országok szuverenitását. Ezt példázza Bush budapesti látogatása is, ami a modern magyar történelem egyik szégyenfoltja: mindent megsértett, amit csak lehetett: a vendégjogot, a vendéglátó jogát, a nemzetközi normákat. Látogatása alatt (arra hivatkozva, hogy a világ legveszélyeztetettebb politikusa, holott valójában ő a világot leginkább veszélyeztető politikus), amerikai biztonsági erők vették át a hatalmat Magyarországon, még a magyar közjogi méltóságokat sem engedték a saját kocsijukon felmenni a Gellért-hegyre, hanem buszokba zsúfolták őket. (Egyikükben sem volt annyi nemzeti önérzet, hogy szóvá tegye!) Ha fél, ne jöjjön hozzánk. De egyébként is szorult helyzetében jött, hiszen Ukrajnába készült, de ott a belpolitikai okok miatt nem fogadták. Erre eljött hozzánk 1956 évfordulójának megünneplésére, hónapokkal az évforduló előtt. És a magyar 1956-ról is Irak jutott az eszébe. Milyen a tanácsadói agytrösztjének a szellemi színvonala, ha ilyesmit javasolnak neki; és milyen az övé, ha ezeket elfogadja?

Számunkra kétértelmű az is, hogy Európai Parlament szocialista képviselői elítélték a szlovák kormánykoalíció összetételét, amelyben két kis kifejezetten magyarellenes párt is helyet kapott. Ugyanis nem a magyarellenességüket és rossz kisebbségi politikájukat kifogásolták, hanem "szélsőjobboldaliságukat". (Nemrég Ausztriát "közösítették ki" ugyanezért.) Sem a visszautasított alkotmány, sem egyéb dokumentum nem hatalmazza fel az EU-t arra, hogy meghatározza a tagállamok belpolitikáját, megkérdőjelezze választások eredményét. Az ilyesmi a demokrácia velejárója. Ezért nemcsak politikailag nyugtalanítónak, hanem a nemzetközi joggal is ellentétesnek kell minősítenünk, hogy az EU beleszól egy tagállam belpolitikájába, akkor is, ha pillanatnyilag ebben van számunkra kedvező elem is.

Következtetések

         Fukuyama amerikai történész a 90-es évek elején "a történelem végéről" beszélt, mert úgy vélte, hogy a liberális eszmék végleges világméretű győzelmet arattak. Nyilvánvaló, hogy e megállapítás vitatható, azóta többször módosította is a tételét, de 2001. szeptember 11 óta a klasszikus történelemmel mintha tényleg történt volna valami. Legalábbis átmenetileg és abban az értelemben, hogy a történelmi események addig többé-kevésbé a valós voltukban jelentek meg, s a nemzetközi jog valamelyest érvényesült bennük. Azóta azonban a nemzetközi jog teljesen háttérbe szorult, a világpolitikában polgárjogot nyert az erőszak és az álcázására szolgáló manipuláció. A nemzetközi kapcsolatokban az ideológia helyét a manipuláció foglalta el; amíg ideológia az agyakat akarta megnyerni, a manipuláció a gondolatot írtja. A manipuláció klasszikus példája 2001. szeptember 11, a megrendezett terrorizmus, amit további manipulált események követtek Afganisztánban, Irakban, Izrael Libanon elleni agressziójában és a világpolitika más területein. Értsük jól: az említett események valósak, de nem úgy, és nem annak az okán következtek be, ahogy beállítják és magyarázzák őket. Manipuláltak az okai, a fejleményei, a róluk szóló hírözön, de még a bennük szereplő politikusok is, s mindezt manipulatív jogi érvénnyel próbálják felruházni. A manipuláció nem mindenkit téveszt meg, hamarosan le is lepleződik, de addigra a világ kész tények előtt áll, s mielőtt még reagálni tudna, újabb manipulatív akcióval arra szólítják fel az országokat, hogy a saját terhükre pénzügyileg és katonailag járuljanak hozzá az agresszorok tettei következményeinek a felszámolásához, azaz utólag legyenek részesei az agressziónak, osszák meg a felelősséget az agresszorral. Felszólítják őket, hogy járuljanak hozzá, pl. Libanon helyreállításához, ahelyett, hogy az agresszort köteleznék erre. Arra manipulálják őket, hogy küldjék a katonáikat meghalni idegen országokba, még idegenebb érdekekért. A nemzetközi jog helyett tehát politikai és jogi abszurdum uralja a világot.

         Az agresszorokat csak az erő állíthatja meg. Ez az erő kialakulóban van, mert a történelem nem ért véget, de addig is sokkal jobban kell élni a nemzetközi jog eszközével, hogy az emberiség mielőbb túllépjen a létét is fenyegető erőszak és a vele párosuló manipuláció korszakán. Érvényesíteni kell a régi latin mondást: "Fiat justitia ne pereat mundus" – Igazságot kell tenni, nehogy a világ elpusztuljon. Vagy így lesz, vagy tényleg vége szakadhat az emberiség történetének. Az igazságért folyó küzdelemnek egyidejűleg kell zajlani nemzetközi és nemzeti szinten. Hazánkban is folyik ez a harc. Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a liberális erők mindent megkérdőjeleznek, számukra semminek sincs se eleje, se vége, se felelőse, mert azt akarják elérni, hogy ne tudjuk, mi a valóság. Támadják az államot, mint rossz gazdát, de – mivel most a kezükben van – azon dolgoznak, hogy felülkerekedjen a társadalmon. Jogrendszerünk eltűri, hogy törvényesnek tekintsék a törvénytelent, ezért nálunk is a gátlástalanok, korruptok, bűnözők számára kedvező de facto állapot uralkodik a de jure felett. E természetellenes állapot megváltoztatásához szükséges halaszthatatlan tennivalók tartalmilag legvilágosabban a Magyar Újjászületés Október Bizottságának (Magyar Fórum, 2006. VIII. 10) nyil