Folytatás:

Magyar vonatkozások

Az EU történetében eddig kétszer fordult elő - mindkétszer Norvégiával, amely pedig annak idején alapító tagja volt az Európa Tanácsnak - hogy egy ország már alá is írta a csatlakozási szerződést, de a fejleményeket látva, úgy ítélte meg, hogy a kimaradással jobban tudja védelmezni a nemzeti érdekeit. Mi más értelme lehetne a mi belépésünknek is, mint a nemzeti érdekeink hatékonyabb érvényesítése; ha ezt nem tudjuk biztosítani, a tagságunknak nincs értelme. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy még ha tudnánk, akkor sem akarjuk, s hogy nálunknál mindenki jobban harcol az országa érdekeiért. A magyarországi vezetők nem kötődnek, vagy nem kötődnek eléggé a néphez, nem harcolnak a nemzeti érdekekeiért, sőt mindenből ki akarják rekeszteni, mintha más érdekszövetséghez tartoznának.

A legjobb példa erre ismét csak a mezőgazdaság. Előbb szétverték, majd a csatlakozási tárgyalások során még a megmaradt teljesítőképességünkhöz képest is alacsonyabb termelési átlag és hatékonysági kvótákat fogadtak el. (Ehhez jönnek olyan nevetséges követelmények, mint pecsét minden tojásra, a moslék tiltása, de a beláthatatlan következményekkel járó génkezelés támogatása, az adminisztrációs terhek hihetetlen növelése, a paprika-botrányok, stb.). A kormány egy darabig még titkosította is a mezőgazdasági megállapodást, pont azokkal nem akarta megosztani, akikre tartozik, és még most sem biztos, hogy minden rendelkezést ismerünk.

A mezőgazdasági támogatás a termelés mértékétől függ, azaz a mezőgazdasági nagyhatalmaknak kedvez, más helyeken inkább a parlagon hagyást (Nálunk azelőtt nem volt parlag, így nem volt parlagfű sem; most mindkettővel küszködünk), a gyümölcsfék, szőlőtőkék kiirtását ösztönzi, negatívan hat a munkakedvre és a versenyképességre. Minősíthetetlen az a diszkrimináció, hogy a magyar gazdák a régi uniós országok gazdáinak jutó támogatás egyharmadnyi töredékét kapták (aminek a kormány kiegészítését ígérte, de nem tette meg); az újonnan belépő tíz ország három év alatt kap annyi támogatást, amennyit a francia gazdák egy év alatt; ráadásul olyan pénzügyi (saját rész előzetes befizetése, stb.) és bürokratikus feltételeket (pályázati rendszer) szabtak, amit a magyar gazdák nem ismernek, s nem is tudnának teljesíteni. Az osztrák mezőgazdaság 100%-os támogatást harcolt ki, a csatlakozás óta mégis tönkrement a gazdaságok 30%-a. Az új tagok nem kapnak olyan jogokat, mint a régiek, pedig az eleve egyenlőtlenek között még az egyenlőség is diszkrimináció lenne. Trianoni arroganciával és hozzá nem értéssel parancsolgatnak, osztogatnak. Így nemcsak nem fogjuk utolérni az élenjárókat, hanem eleve a még fokozottabb lemaradásunk, a tönkremenésünk van "beprogramozva".

Ráadásul az agrárfelzárkóztatásra nyújtott, négy évre nekünk járó 160 millió eurós uniós támogatásból (SAPARD) 2004. végéig csak 38%-ot hívtunk le, míg, pl. Csehország majdnem a teljes összeget. A késlekedés halmozott versenyhátrányba hozza a magyar gazdákat. Más csatornák kiépítésében is lemaradtunk, s ezért még maga Brüsszel is elmarasztalt bennünket!

Közös a brüsszeli-magyar törekvés a magyar föld kiárusítására: Nyugat-Európában 20-30-szor annyiba kerül a föld, mint nálunk, és a kiárusításhoz a kormány már a jogi kereteket is megteremtette. Ki fog ebből hasznot húzni? Azt hiszem, a válasz nyilvánvaló. Ma már nem kell disszidálni; emigráns sorsra vagyunk kárhoztatva a saját hazánkban.

Ha mindezt bekalkuláljuk, akármilyen arány is jön ki az éves be- és a kifizetéseink között, mi már a belépés előtt nettó befizetők voltunk, és leszünk még hosszú ideig. Nem megalapozatlanok az újragyarmatosítást emlegető vélemények.

A mi kormányaink állandóan azzal a nevetséges jelszóval traktáltak bennünket, hogy "Megyünk Európába", de ez a jelszó egyrészt hamis, mivel mi - a mindenkori társadalmi berendezkedéseinktől függetlenül - mindig Európában voltunk és európaiak voltunk, nem most váltunk azzá, másrészt még ez is fordítva történt: Nyugat-Európa jött hozzánk, és nem is a mi Európánk, hanem a globalizmus Európája: hozza a törvényeit, elfoglalja a piacunkat, kiszivattyúzza az országból a két kezünk által megtermelt hasznot, magyar belpolitikává teszi a saját problémáit, a mi problémáinkkal pedig nem foglalkozik, felszámolta az iparunkat, szétverette a mezőgazdaságunkat, most pedig a földünket is meg akarja szerezni. S közben olyanok aggatnak ránk minősítéseket, akiknek fogalmuk sincs a magyar nemzetről. (Ez nem mai tendencia. Évszázadokon át védelmeztük a kereszténységet, Magyarországot mégis Trianonnal "jutalmazták". Magyarország komoly szerepet játszott a rendszerváltásban is, de ebből sem származott semmilyen előnye. Ezért erkölcsi értelemben nekünk nincs mit csodálnunk Nyugaton.) És ez, ha nem is ennyire - mert ilyen kiárusító kormánya nincs másik országnak - de így van más országok esetében is. Pedig nem a szolgalelkű alkalmazkodással, hanem adottságaink érvényesítésével, magyarságunkkal tudnánk gazdagítani Európát. Ezt annál inkább megtehetnénk, mert az alapszerződés jogalapot is ad rá, kimondva, hogy a tagállamoknak nem kell feloldódniuk az EU-ban, hanem a nemzeti sajátosságaikkal együtt integrálódniuk kell. - Legalább ennyit tennénk meg!

De volt, és van-e alternatívánk? Kimaradhattunk volna-e?

         Ha a kormányaink megvédték volna azt a gazdasági kapacitást, amelyet a 70-es, 80-as évekre kiépítettünk, minden további nélkül kimaradhattunk volna, akárcsak Norvégia. Csakhogy - az előzőekben láttuk - úgy Nyugat, mint a saját kormányaink éppen arról "gondoskodtak", hogy - minden törvényes felhatalmazás nélkül - eladják, kiárusítsák, elherdálják, ellopják közös vagyonunkat. Ezzel olyan nép- és nemzetellenes bűnt követtek el, amiért a kiszabható legsúlyosabb ítélet is könyörületes büntetés lenne, s amiért a történelem be fogja nyújtani a számlát. Félő azonban, nem azok fogják kifizetni, akik megérdemelnék.

Megbocsáthatatlan bűn az is, hogy a rendszerváltás óta minden kormányunk csökkentette a honvédelemre szánt összeget, és a fegyveres erők létszámát, a jelenlegi kormánykoalíció pedig kiárusítja, szétveri a magyar hadsereget, védtelenné teszi hazánkat. Azt is csak tragikomédiának lehet nevezni, hogy a légierőnknek svéd Grippen gépeket vásárolnak, amelyek akár az F-16-oshoz, akár a MIG-29-eshez viszonyítva - nem is beszélve a Szuhoj típusról - játékszernek minősülnek. Csak nem azért kellett Grippeneket vásárolnunk, mert a gyár a Wallenberg-család érdekeltségébe tartozik?

Sokan állítják, hogy ebben a helyzetben már aligha van más reális alternatívánk. Bármennyire is elfogadhatónak tűnik ez az álláspont, alternatíva mindig van, sohasem szabad róla eleve lemondani. Ezzel kapcsolatban két politikai momentumra érdemes visszaemlékeznünk. A FIDESZ vezetője egy alkalommal kijelentette, hogy "Van élet az Európai Unión kívül is!" Egy ilyen kijelentésnek hatalmas a politikai súlya, mégis teljesen súlytalanná vált, mivel nemcsak előzménye nem volt, hanem nem lett semmiféle folytatása, következménye sem. Nem is növelte a FIDESZ hitelét.

         Egyetlen politikai párt volt, amely az EU kérdésében is következetesen és kezdettől végig kiállt és kiáll a magyar nemzeti érdekekért: a MIÉP. Mondhatnak, amit akarnak a MIÉP-re, de egyedül ez a párt javasolta kezdettől fogva a konkrét magyar nemzeti érdekek védelmét, követelmények szabását, és - a nemzetellenes feltételek ismeretében, és kormányaink behódolását látva - arra az álláspontra helyezkedett, hogy "Így nem!", s emellett ma is kitart. Ebben az álláspontban volt/van realitás. Sokkal jobb pozíciót lehetett volna és lehetne még most is elérni. Bizonyos lehetőségek ugyanis még ma is vannak és a jövőben is elkerülhetetlenül adódnak. Ezért nemzeti érdekünk, hogy e nézet képviselőit bejuttassuk az Országgyűlésbe, a kormányzatba, az EU-ba.

Következtetések

Az EU eddigi története elidegenedett, visszájára fordított folyamat: az egyes nemzetgazdaságokban, de a politikai infrastruktúrákban is - legalábbis a nemrég belépett tagállamok esetében - visszafordíthatatlan radikális változásokat kényszerí-tettek ki mielőtt még azok beléptek volna, illetve szervezetileg kialakult volna az unió, és lett volna érvényes alkotmánya. Sok tekintetben megszüntették a régit, anélkül, hogy világosan és demokratikusan, a nemzetállamok szuverenitását tiszteletben tartva, meghatározták volna az újat.

A felülről kezdődött intézményesítés folyamata eleve elidegenedést szült. Meg kell találni a középutat a kialakulóban lévő nemzetek feletti szuperállam és annak a követelménye között, hogy intézmények nélkül nem lehet kontinentális egységet kialakítani. A demokratikus fejlődést akadályozza az is, hogy az uniós képviselői helyekre csak pártok pályázhatnak, az "európaiságukat", a "politikai korrektségüket" bizonyított pártok, továbbá, hogy a képviselők nem vonhatók felelősségre, nem hívhatók vissza. Az eddigi események előrevetítik, hogy ezek milyen döntéseket, törvényeket fognak hozni.

         Nem is annyira a hangoztatott elvekkel van baj, hanem azzal, ahogy a gyakorlatban érvényesülnek, vagy nem érvényesülnek. Sem nemzetközi, sem nemzeti vonatkozásban nem szabad hihető, hogy azok oldják meg a problémákat, akik okozták. Egy új gyarmattartó birodalom körvonalazódik, a misztikus "közös érdekek" nevében tevékenykedő parancsuralmi rendszer demokratikus mázában, amelynek kevés köze van valamennyiünk történelmi Európájához; a demokratikus multilateralizmus helyett birodalmi unilateralizmust (régebben centralizmusnak mondtuk), keresztényellenes, idegen eszméket hagy uralkodóvá válni; és ami a legfőbb: nem a nemzeti, még csak nem is az európai, hanem globális érdekeket szolgál, amelyeken belül az USA és Izrael érdekei kezdettől fogva meghatározó szerepet játszanak. Összességében tehát alárendelt helyzetbe hozza Európát. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már 2004 elején javaslat készült egységes transzatlanti piac létrehozására 2015-re; tehát az EU és az USA piaca, pénzrendszere egyesítésével meg akarják teremteni a liberális világpiacot. Az USA ezért támogatja az EU-t és a bővítését, Bush másodszori megválasztás utáni első útja ezért vezetett ide.

Bár az önálló, európai alapokon integrált Európát nem lehet eleve utópiának tekinteni, az eddigi fejlemények azt mutatják, hogy a létrejövő EU sem földrajzilag-geopolitikailag, sem eszmeileg-ideológiailag, sem politikailag és gazdaságilag nem jellemzően európai (katonailag még kevésbé), hanem bizonytalan hátterű globalista. E körülmény szükségszerűen inkább megosztja, mintsem egyesíti Európát. Persze, Európa nem szigetelődhet el a világtól, kölcsönhatások mindig lesznek, de az EU-ban jelenleg és a körvonalazódó perspektívákban túlzott mértékben, sőt egyik-másik kérdésben uralkodóan vannak jelen a jellemzően nem-európai elemek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az eddig történtek, a felhalmozott tapasztalat hatalmas értékkel bír. Itt most pontot kellene tenni és a tapasztalatokat, az eredményeket kritikusan, amennyire csak lehet tisztán európai szempontból összegezve átértékelni, s új, egészséges alapokról - kimondva, hogy európai Európát akarunk - újrakezdeni az egészet. Fájdalmas, de ha az EU európai akar lenni, mi több, ha Európát meg akarjuk menteni, mint Európát, nincs más út. Európának most eszmélnie kell, hogy ne váljon önmaga sírásójává!

***

         Nem vagyok naiv, tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, hogy ez a cikk semmit nem változtat a dolgok menetén, még csak el sem jut Brüsszelbe. Ha valamilyen csoda folytán ez mégis megtörténne, akkor sem járna semmilyen hatással. Mi több, ha száz hasonló vélemény jut el oda, az elidegenedett brüsszeli bürokrácia akkor is kegyetlenül folytatni fogja a menetelését a közös bukásunk felé, mert a multinacionális tőke szolgálatában áll, s nincs semmiféle jogi lehetőség az elmozdításukra, még kevésbé a felelősségre vonásukra akkor sem, ha tagállamok szempontjából nézve még az eddiginél is rosszabbul dolgoznának. Ezért sok ilyen cikknek és gondolatnak kell még születni, legfőképpen nyilvánosságra kerülni és anyagi erővé válni minél előbb, hogy az EU valamennyiünk érdekében, de főleg valamennyiünk érdekeit kifejezve váljon európaivá.

(Havi Magyar Fórum, 2005 Április.)